A Take Two régebben neves volt a lapos, megjelenés előtt 3 hónappal indított reklámkampányairól. Lehet, hogy a GTA3 minimalista beharangozása, mégis szenzációs sikere vezetett a felismerésig, hogy a játék majd eladja magát, felesleges tukmálni holmi reklámokkal. Aztán a Max Payne 2 esetében, mely minden tekintetben felülmúlta az elsõ részt, tehát szavatolni lehetett a biztos sikert, nem vált be a beváltnak vélt nulla kampány és a várthoz képest szerényebb eladásokat produkált. Azt nem mondanám, hogy elsikkadt, csupán a várt negyedéves eredmény volt alacsonyabb cirka 40 százalékkal és ez elég volt ahhoz, hogy a régi menedzsment tévesen a fejlesztést végzõ Remedyre kenje az egészet és rúgja ki alóluk a sámlit. Azóta mit sem hallottuk errõl a remek franchiseról, annak vélt vagy valós folytatásáról, de most néhány hétig ez nem is fog problémát jelenteni, mert az Irrational Games (2K Boston/Australia), a Thief és System Shock 2 c. mestermûveken edzõdött Ken Levine vezetésével hasonló forradalmi játékot tett le az asztalra.

Ezúttal talán át is estek a ló másik oldalára, mert a Bioshockból bénító mennyiségû képet, filmet, infót és trailert pumpáltak a netre. A megjelenést megelõzõ hetekben félve tekergettem bele a trailerekbe, elkerülendõ a további poéngyilkos motívumok teljes sorát. Aztán eljött a nagy nap, felkapaszkodtam egy repülõre, hogy meglátogassam szerető szüleimet. Legalábbis ez volt a terv, a természet azonban nem nézte jó szemmel amint az égen hasító acélmadár gyomrában kívánom átszelni a kontinenst és egy viharral kedveskedve a tengerbe taszajtotta.

A sztori itt veszi kezdetét. Fuldoklunk a vízben, körülöttünk mindenhol a gép égõ roncsai himbálóznak az Atlanti-óceán felkorbácsolt hullámai között, s buknak alá a végeláthatatlan mélybe. Nem tudjuk mibe kapaszkodjunk, sós víz marja a szemünket, helyzetünk kétségbeejtõ és páni hangulat kezd eluralkodni rajtunk. A biztos végbõl egy távoli, éjszakába hasító fénycsóva adja a kiutat. Néhány csapással közelebb úszva egy mesterséges sziget körvonalazódik a semmi közepén. Tébolyult érzékeink rángatnák marionett bábuként pattanásig feszült idegeinket? - mérlegelünk néhány másodperc erejéig, de pár tempóval késõbb valóban szilárd talajt érzünk a lábunk alatt. Sós vizet és egy kevés tüdõszövetet okádunk a bejárat elé és kételyeinket félretéve betámolygunk a semmi közepén álló ember alkotta épületbe. Odabent egy nyitott batiszféra imbolyog a szerkezet által körbeölelt medencében, majd bájos nõi hang üdvözöl és invitál az egyszerûen csak Gyönyörnek (Rapture) nevezett víz alatti városba. Visszagondolva talán jobb lett volna megfulladni a hullámok között.

Valamikor az 50-es évek elején Andrew Ryan megelégelte, hogy grandiózus terveinek rendre velejéig romlott politikusok és a saját részükért jogtalanul kezüket nyújtó oligarchák tesznek keresztbe. A külvilágtól távol, az atlanti közepén építette fel saját, víz alatti városát, mely minden tekintetben mentes a világi javaktól, cenzúrától és mocsoktól. Az önellátó gazdasággal rendelkezõ Gyönyör városa egy új lehetõséget nyújt a társadalom által kitaszított vagy lenézett szegények számára. Legalábbis ez volt a terv, mely egészen az 50-es évek végéig mûködött is, amikor a város egyik kutatócsoportjának sikerült univerzális õssejteket izolálniuk, majd kinyerniük egy mélytengeri csigafajból.

Ken Levine nagy art deco rajongó és ezt kellõképp rá is erõltette a mûvészstábra. Az eklektikus stílusnak köszönhetõen sikerült egyedi világot varázsolniuk, melyben a szabályos geometriai formák uralkodnak, letûnt korok motívumai és persze a modern elemek egyaránt megtalálhatók. A mûvészek szenzációs munkát végeztek. Már az elsõ pillanattól egyedi atmoszféra lengi körül Rapture városát, mely szó szerint gyönyörködtet és koherens volta mindvégig elkísér majd kalandozásaink során. Mindezt tetézik a kitûnõ plazmid, víz és egyéb környezeti effektusok, a sajátos, mégis ötletes és emészthetõ fegyverformák, no és persze a szép bõrünk lenyúzására áhitozó õrült lakók megjelenése.

A tudósoknak tehát sikerült ezt a csodálatos anyagot kiválasztania, majd különféle módokon elõállítania és végül kész termékként, ún. plazmidok formájában Rapture piacára dobnia. Az ADAM-ra keresztelt, géntérképet módosító anyag természetfölötti képességekkel ruházta fel használóit, kiküszöbölte a szépséghibákat és hihetetlen gyorsan regenerálta a sérüléseket. Miért használnál öngyújtót, amikor ujjbegyeidbõl lángok csapnak fel, mutatóujjaddal lehûtheted italodat, akaratoddal tárgyakat mozgathatsz, megjelenésedet pedig bármely imádott színész vagy színésznõ formájára alakíthatod? Határtalan lehetõségekkel kecsegtetett, mely igazi kemény drogként ejtette rabul használóit, Rapture egykor prosperáló társadalmát. Minél többet használták annál több mellékhatása jelentkezett. Elõször csak a bõr színezõdött el, majd vált fekélyessé, végül az elme roggyant meg a génmanipulációk sora alatt. A teljes krach akkor következett be, amikor a várost alapító, a plazmidok piacra kerülését egyébként támogató Andrew Ryan bevonta az ADAM terjesztését. Szabályos génháború vette kezdetét, mely a grandiózus álmot, az abból megalkotott tervet, a tervbõl megvalósult álmot, az elszigetelt autonóm várost térdre kényszerítette. Rapture utcáin, leromlott állapotú ADAM addiktok, ún. Splicerek hajkurászták a túlélõket és ölték halomra egymást egy csepp ADAM-ért cserébe. Õrült voltukban sem tudtak saját tükörképükkel szembesülni, ezért maszkok mögé bújtatták korcs arcukat...

A folytatáshoz klikk ide

A cikk forrása: Dixie Flatline - hardwired.hu